Gyászjelentés - Az ápolók helyzete Magyarországon

Havi 200 óra munka 140 ezerért, túlórák, időnként agresszív betegek, omladozó falak. A nővéreknél betelt a pohár, hovatovább a külföldi munka az egyedüli kiút számukra. Pedig ma ez az egyik hiányszakma Magyarországon.

Hetek óta „gyászol” az egészségügy: országos szintű tiltakozási hullámmá nőtte ki magát a Péterfy Sándor Utcai Kórház csecsemőosztályának ápolója által elindított fekete ruhás akció. Sándor Mária februárban az RTL Klub Házon kívül című műsorában beszélt az egészségügyi dolgozók áldatlan helyzetéről, a kifizetetlen túlórákról, és arról, hogy „a magyar egészségügyet már csak a benne dolgozók lelkesedése tartja életben”. Miután a kórház higiéniai okokra hivatkozva megtiltotta a fekete ruha viseletét, a nővér felmondott; legutóbb azonban azt nyilatkozta, visszavették, mert a nővérhiány akkora, hogy „ha egy ember mozdul, az már veszélyezteti az osztály működését”.

Nem csak bérharc

Akciójához rengetegen csatlakoztak, a közösségi oldalakon özönlenek a fekete ruhás fotók, az elégedetlenek nyílt levelei. Április utolsó hétvégéjén a Normafáról indítottak menetet a köztársasági elnök házához – végre hallja meg valaki a hangjukat, hogy nem bírják tovább. De a tiltakozás alapját adó túlórabérek kifizetése mellett számos más probléma is felmerül.

„Megrázó ez a szín, az egészségügyben sokszor találkozunk vele mi magunk is, éppen ezért akarjuk ezzel felrázni a társadalmat és a szakmát is, hogy mindenki lássa, az egészségügy milyen válságos helyzetben van. Nemcsak a benne dolgozók szempontjából, hanem azokéból is, akik rászorulnak e szolgáltatásra. Ez nem egy egyszerű bérharc” – mondta lapunknak Kiss László, a Független Egészségügyi Szakszervezet (FESZ) elnöke, aki szerint a mostani akció legfőbb célja, hogy az egészségügy visszanyerje a méltóságát, a dolgozók a megbecsülést, a betegek pedig a biztonságot. „Sok probléma az alulfinanszírozásból adódik, például az alacsony bérek, a rossz munkakörülmények. Azzal, hogy az intézmények a gazdasági megszorítások miatt a működésre költötték a forrásaikat, a renoválásra, fenntartásra már nem maradt pénz, a nővérszállókat bezárták, nincsenek rendszeres cafeteriajuttatások. Vannak azonban olyan gondok is, melynek anyagi vonatkozása nem, vagy csak minimális lenne, mint a kifáradt munkahelyi közösség rekreációs támogatása, vagy az egészségügyi dolgozó normális és rendszeres egészségügyi ellátása.”

Az általunk megkérdezett nővérek válaszai híven tük­rözik a helyzet tarthatatlan­ságát. „Négy éve dolgozom ápolóként, sürgősségi osztályon. Havi huszonöt műszakkal átlagban 214 ezer forintot viszek haza úgy, hogy két kórházban dolgozom, a főállás mellett mellékállásban is, és állandóan túlórázom, de legalább hiánytalanul kifizetik” – mondja egy fiatal nővér, aki évekig egy vidéki nagyváros, jelenleg pedig egy budapesti kórház sürgősségijének a munkatársa. Egy másik forrásunk hat éve ápoló, ebből két éve Budapesten; kötelezően 133 órát dolgozna, a túlórákkal azonban közel 200 órája van egy átlagos hónapban. „Így kapok kézhez 140 ezer forintot, a túlórák és az éjszakás pótlék nélkül nagyjából 110 ezret keresnék felsőfokú végzettséggel és hat év tapasztalattal. Ebből rögtön elmegy 80 ezer a rezsire és a hitelre” – mondja, majd hozzáteszi, hogy 50 túlórát két hónap múlva, a többit 3-4 hónappal később fizetnek ki, de tapasztalatai szerint ez mindenütt így működik. „36 év munka-, ebből 31 év közalkalmazotti viszony után nettó 120 ezer forintot keresek úgy, hogy gazdasági, nővéri és főnővér-helyettesi munkaköröm van. Egy műszakban, 8 órában dolgozom, túlóra akkor adódik, ha például háromnapos ünnep van, akkor egy napra biztosan be kell mennem” – sorolja, megjegyezve, hogy ha nincs bent a főnővér, ő látja el a feladatait, de a fizetésén ez nem látszik meg. Pótlék ugyanis csak akkor jár, ha valaki osztályvezető – ő pedig helyettes.

Tavaly év végén Rétvári Bence közigazgatási minisztériumi államtitkár kijelentette, hogy a 2015-ös költségvetésben több forrás lesz az egészségügyre (elsősorban a háziorvosi rendszerre, a kórházak adósságállományának csökkentésére és a rezidensek ösztöndíjprogramjára), ebből tehát futja majd a korábbi években elkezdett egészségügyi bérfejlesztés folytatására. Ennek alapját továbbra is főként az egészségügyi termékdíjból (chipsadó) befolyt pénz biztosítja. S bár a tavalyi 19 milliárd után 2015-ben 25 milliárd forint bevételt tervez ebből az adóból a kormány, sem az ápolók, sem a szakmai szervezetek nem érzik egyelőre a változást. „Egy ápoló átlagos kezdő fizetése 118 ezer forint, 45 éves munkatapasztalattal pedig 140–160 ezer forint” – mondta Kiss László. „Addig nem lehet vonzóvá tenni az egészségügyi ágazatot a fiatal pályaválasztók számára, amíg a mai bértábla azt vetíti előre, hogy 40 szolgálati év során nagyjából 40 ezer forinttal növekedik a munkavállaló besorolási illetménye” – ezt már Balogh Zoltán, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) elnöke állítja. Ehhez jön a túlóra-kifizetések problémája, amiben a Péterfyben kirobbant botrány után az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) vizsgálatot indított, amelynek végén a tárca megállapította, hogy a dolgozók megkapják a pénzüket. Aztán három hét múlva Balog Zoltán emberminiszter elismerte, több kórházban nem fizették ki a túlórákat. A vizsgálatról és a kifizetésről megkérdeztük az Emmit is; a miniszté­rium türelmünket kérte (válaszaik lapzártánkig nem érkeztek meg).

Olyan fehér, mint a fekete

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

„A bérrendezés egyik legfontosabb eleme az egészségügyben dolgozók számára kialakítandó ágazati bértáblarendszer lenne, amely megteremtené az életpálya alapját. Felülvizsgálatra és módosításra szorul továbbá a kezdő illetmények rendszere is” – vázolta Balogh Zoltán MESZK-elnök a legsürgetőbb teendőket. A kamara által javasolt ágazati bértábla egyszeri nagyobb arányú (30–35 százalékos, legalább 50 ezer forintos) besorolásiilletmény-rendezést ajánl. 2016-tól a bértábla már nem forintösszegeket, hanem olyan szorzókat tartalmazna, mely automatikussá tenné az egészségügyi munkavállalók számára a fizetésbeli előmenetel rendszerét, hiszen a szorzókat a mindenkori szakképzett és diplomás minimálbérhez igazítva alakítanák ki. „Ezzel elérhetővé válna, hogy a nemzetgazdasági átlaghoz közeledjen az egészségügyi dolgozók bére is, amely jelenleg az utolsó helyen található, több mint 100 ezer forint lemaradással. Továbbá a változó illetmények (például műszakpótlék) számításának és kifizetésének technikáját is módosítani kellene” – magyarázta Balogh Zoltán. Kiss László szerint még egy fontos problémára kell megoldást találni: az egészségügyben dolgozó, nem egészségügyi szaktevékenységet végzők bérének rendezésére. „Ahhoz, hogy az ellátó és gyógyító munka jól működjön, szükség van a mosodákban, a konyhákon, a gazdasági, műszaki és más területeken, ágazatokban dolgozók munkájára is. Ezek a területek teljes mértékben kimaradtak a béremelésből, holott ugyanúgy egészségügyi munkáról beszélünk.”

Hiány, pótlás

„Tavaly még nem volt gond az eszközök vagy a gyógyszerek beszerzésével, de most már előfordul, hogy nem kapunk gyógyszert vagy papírvattát” – meséli egyik fővárosi forrásunk, pedig, mint mondta, az ő munkahelye még a jobb körülményeket és feltételeket biztosító kórházak közé sorolható. Az egyszerre két kórházban dolgozó fiatal ápoló szerint náluk sok esetben a hónap közepétől olyan eszközök sem állnak rendelkezésre, mint a gumikesztyű, míg a szegényebb, elavultabb másik kórházban már a hónap elejétől gondok vannak, például az egyszer használatos eszközöket is többször kénytelenek használni. A legrosszabb helyzetről egy régóta a szakmában dolgozó budapesti nővér számolt be lapunknak: náluk az épületek pusztulnak, felújításra szorulnak, a vécé, a fürdő és a konyha renoválása volna a legégetőbb. „Hiába festenek ki és raknak le járólapokat, ha a falakon belül semmit sem csinálnak. A szitaként eresztő csövek pillanatok alatt eláztatják a falakat.” Eszköz- és gyógyszerellátottság szempontjából sincsenek eleresztve; a kórház tartozik a beszállítóknak, és ők is csak addig hiteleznek, amíg tudnak. És hogy mi történik, ha nincs gyógyszer vagy kötszer? „Szólunk a hozzátartozónak, hogy ha megengedheti magának, vegye meg és hozza be. A kör ott zárul be, hogy a kórházban fekvő betegnek az orvos nem írhat fel gyógyszert; ilyenkor halott ügyről beszélünk, a beteg nem jut gyógyszerhez. Nálunk ráadásul sok olyan beteg fekszik, akik a pszichiátriai osztályok bezárása miatt az osztályunkon kötnek ki, mi viszont nem rendelhetjük meg a nekik járó drága pszichiátriai gyógyszereket. Így ők sem kapják meg, ami nekik járna.”

Természetesen a nővérhiány is determinálja a mindennapos munkavégzést. „A feladatok és a hatáskörök egyszerűen nincsenek elválasztva, egy diplomás ápoló például szakfeladatot, segédápolói, takarítói és adminisztrációs feladatokat is ellát. Az orvos és a hozzátartozó/beteg között pedig még egy kvázi szűrő funkciót is betöltünk, nekünk kell megoldani a szociális problémákat is” – nyilatkozott a helyzetéről egy vidéki nagyváros kórházi ápolója. Ráadásul a szakma megbecsültsége is „a béka feneke alatt van”. „A sürgősségi osztályon dolgozni nem egy hálás munkakör. Lassan nincs olyan hét, amikor ne kellene a bíróságra menni feljelentések miatt, vagy éppen egy agresszív beteg ellen vallani. Én mégis szeretem a munkám, csodálatos dolog embereken segíteni. Talán ez az, ami még a pályán tart” – állítja forrásunk, aki csupán négy éve dolgozik ápolóként. Egy másik ­fiatal nővér ugyancsak elkeserítőnek látja a helyzetet. „Az orvosnak mindent megköszönnek, nekünk semmit. Pedig egy-egy műtét után mi robotolunk, adjuk a fájdalomcsillapítót és látjuk el a beteget. Ennek ellenére a betegek lekezelően beszélnek velünk, a hozzátartozók pedig vagy levegőnek néznek és nem is köszönnek, vagy igyekeznek kicsit kedvesebbek lenni. Miért kell nekem ezt eltűrni? Mi is emberek vagyunk, nekünk is fáj, ha megrúg a beteg vagy a felmenőinket szidja.” „Aki nem égett ki, az már nincs itt” – mondja az egészségügyben eltöltött 36 év után forrásunk, aki szerint egy nővérnek sok időt kell ­eltöltenie adminisztrációval is, amit a hozzátartozók többnyire szintén nem képesek értelmezni. „Mit látnak? Hogy a nővérke ül és ír. Miért nem jön az esethez, ha hívom? Igen ám, de ha az adminisztrációt a munkaidőnk végére hagyjuk, simán ráhúzunk pár órát. Azt meg nem könnyű helyretenni magában az embernek, hogy három órája lejárt a munkaidőm, még mindig bent vagyok, kilóg a belem, és mégis én vagyok a szar alak.”

„Az ápolási eszközök témakörében nem folynak rendszerszintű egyeztetések, sőt, úgy érezzük, hogy az ápolás ügye is háttérbe került a kórházi ellátói rendszer átalakítása során” – mondta Balogh Zoltán. A MESZK elnöke szerint hiába épülnek kórházak, ha az ápolást segítő berendezéseket nem szerzik be a szükséges számban. Bugarszki Miklós, a Magyar Ápolási Egyesület (MÁE) elnöke is így látja, és bár az elmúlt időszakban az uniós beruházásoknak köszönhetően sok helyen javult az épített környezet, nemegyszer előfordul, hogy a dolgozói komfortot szolgáló helyiségek (például az öltözők) áldoza­tául esnek az alultervezett beruházási költségeknek. Az ápolási eszközöknél hasonló a helyezet, mivel ezeket a beruházás végén szerzik be, így mindig kétséges, jut-e rájuk pénz. A fogyóeszközöknél (gumikesztyű, nadrágpelenka, fecskendő, infúziós szerelék) szintén az ár dominál, a minőség másodlagos. „A védőruha-ellátottsággal szintén problémák vannak, a szakdolgozók nagy része a német és angol ápolók által már levetett, de még használható ruhákat hordja, amelyeket turkálókban szereznek be” – mondta a MÁE elnöke, hozzátéve, hogy 2014-ben megbeszélést kezdeményeztek e témában az egészségügyi államtitkársággal, de tárgyalásra máig nem került sor.

Menni vagy nem menni?

Ilyen feltételek mellett nem csoda, ha a nővérek nagy számban vándorolnak ki külföldre. Az Egészségügyi Nyilvántartási és Képzési Központ (ENKK) adatai alapján 2014-ben 493 fő kérelmezett hatósági bizonyítványt (amely a külföldi egészségügyi szektorban való munkavállaláshoz szükséges), és 909-et állítottak ki (egy személy többet is igényelhet). A legnépszerűbb célországok Németország (163 fő), Ausztria (151 fő) és az Egyesült Királyság (98 fő), őket követi Svédország, Norvégia és Svájc. A MÁE és a MESZK elnökei szerint a külföldön munkavállalók száma évről évre nő, számuk jelenleg éves szinten eléri az 550-600 főt. A pályaelhagyókról (legyen az belföldön vagy külföldön) ugyanakkor semmilyen statisztika nem készül; a MESZK becslései szerint „akár 15-20 ezer munkavállaló is dolgozhat egészségügyi végzettség birtokában állandó vagy időszakos munkavállalóként határon túli országokban”. A kinti fizetések nyolc-tizenkétszer is magasabbak lehetnek az itthoninál, ráadásul mindazt nem havi 200-220 órával keresik meg, a munkakörülmények pedig jóval rendezettebbek, a megbecsültség magasabb, sok esetben a nyelvtanulást és a gyerekek óvodai, iskolai elhelyezését is megoldja a külföldi intézmény vagy szolgáltató. A megkérdezett ápolók közül kivétel nélkül mindenkiben felmerült a külföldi munkavállalás, illetve a pályamódosítás; van, akinél folyamatosan napirenden van a kérdés, de kit a család, az idős szülők ápolása, a gyerekek gondozása, kit a hivatástudat tart itthon és a szakmában. Egyik forrásunk már lépett, májusban felmondott jelenlegi munkahelyén és Németországban folytatja ápolói karrierjét – természetesen nyelvtanulás után. „De ha mindenki elmegy, ki ápolja itthon a betegeket?” – kérdezi egy másik beszélgetőpartnerünk.

Az utánpótlás hiánya aggasztó, az ápolói szakma ugyanis jelenleg – érthető módon – nem vonzó a fiatalok számára. Pedig a MÁE, a MESZK és a Magyar Ápolási Igazgatók Egyesülete a 2011-ben tartott egyeztetések után ­benyújtott egy dokumentumot, amely az életpályamodell főbb elemeit tartalmazta. Bugarszki Miklós elmondta, hogy erről 2013 óta az államtitkárság nem tárgyalt. Véleménye szerint az akkori javaslatok továbbra is megállják a helyüket, az irányvonalak helyesek, legfeljebb bizonyos arányokon lehet változtatni. A MESZK szintén kiáll az akkor kidolgozott és benyújtott koncepció mellett, mely szerint már 2010-ben probléma volt az ápolók létszámának csökkenése, az elvándorlás; az ellátás biztonsága veszélybe került, a szakdolgozói pályát választók szakmai és egzisztenciális előmenetele pedig nem volt biztosított. A szervezetek konkrét javaslatokat tettek a pályakezdők támogatására, a családbarát munkahelyek kialakítására, az egészségvédelemre, a kiszámítható jövedelmi viszonyokra, a szakmai fejlődésre és a biztos időskor megalapozására. Az életpályamodellben kiemelt szerepet kapott az egészségügyi szakképzések újragondolása is. Ehhez képest idén áprilisban az utolsó bástya, a Raoul Wallenberg Szakközépiskola és Szakiskola szétveréséről röppentek föl hírek. A MESZK ezért állásfoglalásában szakmai egyeztetést sürget; a MÁE nyílt levelében köve­teli, hogy „az egészségügyi szakképzés haladéktalanul kerüljön vissza az egészségügyi ágazati irányítás felügyelete alá, ahol érdekelt, hozzáértő és számon kérhető szakemberek alakíthatják a jövő betegeit ápolni képes szakdolgozók képzését, annak intézményrendszerét és képzési struktúráját”; a FESZ elnöke pedig elmondta, hogy a megfelelő elmé­leti keretek biztosítása mellett a gyakorlati háttér is fontos, a rendszerbe jelenleg beérkező fiatal ápolóknál ugyanis érzékelhető a képesítés és a szakmához szükséges gyakorlat hiánya. A szakképzések mellett a már aktív dolgozók továbbképzési rendszerét is át kellene gondolni, ahhoz ugyanis, hogy valaki az egészségügyben maradhasson, ötévente meg kell újítania működési kártyáját, amihez pontokat kell gyűjtenie. „Ez szakmailag stimmel is, a gond az, hogy bár kötelező, nekem kell kifizetnem. A csoportos továbbképzések közül mindössze egyet finanszíroz az állam, a szabadon választhatók esetében pedig csak azt nem kell fizetni, amit a saját kórházad szervez. Tehát bármi is az, érdekel-e vagy sem, hasznos-e vagy sem, arra mész el, az van ingyen” – mondta az egyik ápoló.

A FESZ elnökétől megtudtuk, hogy május 5-én érdekegyeztető értekezleten vesznek részt azzal az akciószövetségi körrel, amelyikkel a demonstrációkat tartják. A találkozás az egészségügyi államtitkárral nem befolyásolja a tiltakozás folytatását: legközelebb május 12-én, az ápolók nemzet­közi napján szerveznek megademonstrációt Budapestre, szerte az országban pedig flashmobokkal próbálják felhívni a társadalom és a döntéshozók figyelmét arra, hogy „megfelelő időben a megfelelő gombot nyomják meg, ha az egészségügy finanszírozásáról, az egészségügyben dolgozók munkakörülményeiről vagy béreiről van szó”.